A közhatalom-gyakorlók és közfeladatot ellátók becsületét és jóhírnevét védő polgári és büntetőjogi szabályok alapjogi szemléletű kritikája

 

A becsület és a jóhírnév védelmét biztosító, szóláskorlátozó tényállások
A szólásszabadsághoz való jog alapvető fontosságú egy demokratikus társadalomban1. A média és a közéleti vitában részt vevő polgárok a demokratikus nyilvánosságon keresztül ellenőrzik a hatalom gyakorlását, ezáltal biztosítva a demokrácia és a jogállam működését. A szólásszabadság kitüntetett helyzete nem jelenti ugyan, hogy ez a jog korlátozhatatlan lenne, ám az következik belőle, hogy ha a szólásszabadság egy másik joggal vagy alkotmányos értékkel kerül összetűzésbe, a szabad szóláshoz való jog csak kivételesen korlátozható2.

A jogalkotónak minden olyan szabályt, amely potenciálisan korlátozza a szólást, igazolnia kell, hiszen azok nem csak közvetlenül fejtik ki jogkorlátozó hatásukat. Azok a szabályok, amelyek szankcióval fenyegetik a szólást ún. dermesztő hatást gyakorolnak a szólásszabadságra általában. A szankcióval fenyegetettség azt eredményezheti, hogy a polgárokban félelem ébred, és a szankciótól való félelem eredményeként öncenzúrát gyakorolnak, nem fejezik ki a véleményüket. A gyakori öncenzúra szegényebbé teszi a közéleti vitákat, ami gyengíti a demokrácia stabilitását3.

Az elmúlt évek tapasztalatai szerint a közhatalmat gyakorlók, köztük a választott politikusok rendre indítanak polgári és büntetőeljárásokat olyan személyek ellen, akik kritizálják őket hivatalos tevékenységükkel összefüggésben. Ezen igényeiket a becsület és a jóhírnév megsértésére alapozzák, ám ezen jogok rendeltetése nem az, hogy az államot képviselő személyek méltóságát, integritását és magánszférájának védelmét garantálják.

A hatályos polgári jogi szabályozás szerint a becsület megsértését jelenti különösen a más személy társadalmi megítélésének hátrányos befolyásolására alkalmas, kifejezésmódjában indokolatlanul bántó véleménynyilvánítás, illetve a jóhírnév megsértését jelenti különösen, ha valaki más személyre vonatkozó és e személyt sértő, valótlan tényt állít vagy híresztel, vagy valós tényt hamis színben tüntet fel.

A büntetőjog a becsületsértést és a rágalmazást rendeli büntetni4. A rágalmazást az követi el, aki valakiről más előtt a becsület csorbítására alkalmas tényt állít, híresztel, vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezést használ, míg a becsületsértést az, aki a rágalmazás tényállásában meghatározottakon kívül mással szemben a sértett munkakörének ellátásával, közmegbízatásának teljesítésével vagy közérdekű tevékenységével összefüggésben vagy nagy nyilvánosság előtt a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használ, vagy egyéb ilyen cselekményt követ el.

Emellett a büntető eljárásjog kiemelt védelmet biztosít a közhatalmat gyakorló5 és közfeladatot ellátó6 személyeknek. A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 52. § (4) bekezdése szerint az alapesetben magánvádas rágalmazás és becsületsértés közvádra üldözendő, ha azt hivatalos személy sérelmére hivatalos eljárása alatt, illetve emiatt, vagy hatóság sérelmére hivatali működésével összefüggésben követik el. Kényelmes lehetőséget biztosít a hivatalos személyek számára a jogrendszer kiemelt védelme: a feljelentés megtétele után a nyomozást a rendőrség végzi, a vádat pedig az ügyészség képviseli. A sértettek érdekeit az állam képviseli, ellentétben a főszabály szerinti magánvádlóval, aki maga, vagy képviselője útján jár el a büntetőügyben. A hivatalos személyek kiemelt büntetőjogi védelmével a jogalkotó a büntetőjog preventív jellegére tekintettel azt üzeni a polgárok számára, hogy a hivatalos személyek kritizálása esetén a szólásszabadság határain kívül eső kritika súlyosabban esik latba, mint más személyek esetén.

 

Közhatalom-gyakorlók és közfeladatot ellátók alapjogi jogalanyisága

A becsületet és jóhírnevet védő polgári és büntetőjogi eszközök végső soron az emberi méltóság érvényesülését garantálják. Ezek a szakjogági jogosultságok is az emberi méltósághoz való jogból fakadnak, de nem azonosak azzal az alapvető joggal, ami az egyén autonómiáját, integritását és magánszféráját hivatott védeni az állami hatalom ellenében.

Az emberi jogok (az emberi méltóság, az egyéni autonómia, az egyenlőség stb.) ugyanis nem kizárólag az alkotmányos alapjogok jogi konstrukciójában, vagyis nemcsak alanyi alapjogokként vannak jelen a jogrendszerben, hanem kifejezésre jutnak egyéb társadalmi viszonyokat alakító jogterületeken is, így a polgári és a büntetőjog területén is. Ezekben a szférákban nem is az alkotmányjog, hanem az egyes szakjogágak közvetítésével jutnak érvényre, éspedig az adott szakjogágak önálló rendeltetéséhez, sajátos jogpolitikai törekvéseihez idomulva. Ezek a polgári, illetve büntetőjogi szabályozás tárgyát képező életviszonyok túlnyomó többségükben nem érintenek alanyi alapjogokat, szabályozásukban szerepet kaphatnak ugyanakkor azok a morális emberi jogi értékek, amelyeket a közhatalom korlátozása érdekében az alanyi alapjogok is kifejezésre juttatnak. A polgári törvénykönyv például általában az egyént a másik emberrel szemben megillető, a méltóságát elismerő személyiségi jogát védi, nem pedig az állammal szemben fennálló alapjogi igényét érvényesíti, az e szabályok alkalmazását magukban foglaló ügyek többségében az alperes szólása sem minősül alapjog-gyakorlásnak. A rágalmazás és a becsületsértés büntetni rendelésével a személyek becsületét és méltóságát védi a törvény másoktól, nem pedig az államtól, így ez a szabály sem az állammal szemben fennálló alanyi alapjogi jogosultságot kényszeríti ki, hanem az az állam általános, objektív, alanyi alapjogokat nem is feltétlenül érintő emberijog-védelmi kötelezettsége körében tett lépése.

A polgári, illetve büntetőjogi szabályozás azonban kihathat olyan életviszonyokra is, amelyek valakinek az állammal szemben fennálló alanyi alapjogának a gyakorlását is érintik. Ezek egy részében a polgári, illetve büntetőszabály, illetve ezek alkalmazása alanyi alapjog korlátozását valósítja meg. Ez a helyzet akkor, ha a polgári vagy büntetőszabály valaki alanyi alapjog-gyakorlásnak minősülő magatartására reagál: azt tilalmazza, a tilalom megsértését pedig jogkövetkezménnyel sújtja. Az ilyen esetekben mind a polgári, illetve büntetőszabályok megalkotásakor, mind pedig azok alkalmazásakor figyelemmel kell lenni arra, hogy ezek a szabályok alapjogokat korlátozhatnak, ezért meg kell felelniük az alapjog-korlátozás alkotmányos mércéinek. Az a büntetőtörvényi szabály, amely a közhatalmat gyakorló és közfeladatot ellátó szervek vagy személyek nyilvános kritikáját korlátozza azáltal, hogy büntetni rendeli, illetve az a polgári jogi szabály, amely a közhatalmat gyakorló és közfeladatot ellátó szervek vagy személyek nyilvános kritikájával szemben számukra személyiségi jogi védelmet nyújt, a kritikát megfogalmazó személy szólásszabadságát korlátozza. Meg kell tehát vizsgálni, hogy e korlátozások megfelelnek-e az alapjog-korlátozás alkotmányos mércéinek, mert ha azoknak nem felelnek meg, akkor a szabályok, illetve alkalmazásuk alapjogsérelmet eredményez, ami jogállamban megengedhetetlen. A jogszabályokat megállapító államot, illetve az azokat alkalmazó bíróságokat – mint az állam igazságszolgáltatási funkcióját gyakorló szerveit – az ilyen életviszonyokat érintő döntések meghozatalakor kötelezik az alapjogok. Az állam számára tilos mind a szakjogági szabályok megalkotásával és mind pedig azok alkalmazásával megsérteni az alapjogokat7.

A közügyek megvitatásával, közhatalmi tevékenység értékelésével kapcsolatos politikai véleménynyilvánítást tartalmazó közléseket korlátozó, a becsületet és jóhírnevet védő polgári és büntetőjogi eszközök alanyi alapjog korlátozását valósítják meg. Az alanyi alapjog-korlátozás – összhangban az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésével is – pedig csak akkor alkotmányos, ha a korlátozás alkotmányosan igazolt, vagyis legitim cél elérése érdekében szükséges, arra alkalmas, és egyúttal e céllal arányos mértékű.

Az alapjog-korlátozás szükségességét elsősorban valaki más alapjogának a védelme alapozhatja meg, ez lehet az alapjog-korlátozás elsődleges legitim célja. (Kivételesen az alapjog-korlátozás célja lehet valamilyen alkotmányos érték védelme is. A magyar alkotmánybírósági gyakorlatban, amely e tekintetben nem mentes az ellentmondásoktól, mások jogainak védelmén túl ezidáig legitim jogkorlátozási célnak minősült például a magzati élet mint érték, a közélet tisztasága, a köztisztviselői munka színvonala, hatékonysága és illetéktelen befolyástól való mentessége. Mivel ezek a célok nem állnak kapcsolatban mások alanyi jogaival, felpuhíthatják, végső soron ki is üresíthetik az alapjogok védelmét, ezért csak kivételesen fogadhatók el az alapjogok korlátozásának indokaként, és az arányossági mérlegelés során az alapjogokkal szemben mások jogaihoz képest csak sokkal kisebb súllyal vehetők számításba8. Hangsúlyozandó, hogy az állam saját érdekei soha nem szolgálhatnak az alapjogok korlátozásának alapjául, hiszen az alapjogok funkciója éppen az, hogy az állam érdekeinek megfelelő döntésekkel szemben nyújtsanak védelmet.)

Az alapjog-korlátozás legitim céljaként védelemben részesített alanyi jog azonban értelemszerűen csak annak az oldalán vehető számításba, aki az alapjogoknak alanya lehet. Ennek a személyi körnek van morális igénye szabadságának és méltóságának tiszteletben tartására a közhatalommal, az állammal szemben, vagyis nekik vannak alapjogaik. Akik nem rendelkeznek alapjogokkal, azok jogainak védelme nem szolgálhat alapul mások alapjogainak korlátozására.

A közhatalmi szervek, valamint a közhatalom-gyakorlók és a közfeladatot ellátó személyek az állam megbízásából, állami felhatalmazással tevékenykednek a köz érdekében. Ők azok a személyek, akik megtestesítik az államot, akik az állam nevében cselekednek. Kivételes jogosítványaik vannak, a jogszabályok sok olyan tevékenység elvégzésére is feljogosítják őket, amely az átlagemberek számára nem megengedett9. Munkájuk elvégzése során kivételes helyzetbe kerülnek, ők maguk gyakorolják az állam egyes jogosítványait, amelyekkel adott esetben más polgárok jogait korlátozzák.

Az alapjogok funkciójából következően azok kizárólag a polgárokat illetik meg, az államot, így az annak nevében fellépő közhatalmi szerveket és szeményeket nem. A közhatalmi szervek alapjogi jogalanyiságának hiánya az Alaptörvény I. cikkének (3) bekezdésében is megjelenő alapjogi teszttel együtt értelmezve azzal jár, hogy nem vehető számításba a közhatalmi szerv oldalán olyan jog, amely legitim alkotmányos indokként megalapozza valaki más alapjog-gyakorlásának korlátozását10. És hasonlóan, a közhatalom-gyakorló személyek személyes érdekei közhatalomgyakorlásukkal összefüggésben sem élveznek emberi jogi védelmet, így nem vehetők számításba mások alapjoggyakorlását korlátozó indokként. Abban az esetben, amikor polgárok gyakorolják az állam különleges jogosítványait, és őket ezért kritika éri, valójában az államot éri kritika. Éppen ezért ebben a minőségükben nem lehetnek jogosultak az emberi méltóságot megillető védelemre11.

Ebből következően az államnak olyan szabályozást kell kialakítania, amely nem teszi lehetővé, hogy a közhatalom-gyakorló személyek és a közfeladatot ellátó személyek hivatalos minőségükben kérjék az emberi méltóságból fakadó becsületük és jóhírnevük jogi védelmét, hiszen ilyen minőségükben ezen jogoknak nem alanyai, jogérvényesítésük fogalmilag kizárt.

Az előbbiekben kifejtettekből nem következik kényszerítően egy kodifikációs megoldás. Biztosan nem elfogadható megoldás a becsület és a jóhírnév védelmét biztosító jogi garanciák teljes kiiktatása a jogrendszerből, hiszen ezek a jogintézmények védik a magánszemélyek alapjogi jogosultságait is. Ezen tényállások hiányában a magánszemélyek emberi méltósága védtelenül maradna, ami ellentétes lenne az alapjogok garantálásának állami követelményével. Az, hogy ezeket az alapjogi jogosultságokat a magánszemélyek részére az állam milyen szakjogági garanciákkal bástyázza körül – mindaddig, amíg ez a védelem garantálja az emberi méltósághoz való jog érvényesülését – nem tárgya ennek az írásnak12.

A közhatalom-gyakorlók és közfeladatot ellátó személyek alapjogi jogalanyiságának hiányából az következik, hogy az egyébként a becsület és a jóhírnév védelmére hivatott szakjogági jogérvényesítési módokra jogosultak alanyi köréből őket ki kell zárni. Ez a jogtechnikai megoldás biztosítja a közéleti viták szabad folyását, ezáltal a szabad szóláshoz való jog érvényesülését13. Ez nem jelenti azt, hogy a jogalkotó számára nem lenne megfontolandó a rágalmazás és a becsületsértés teljes dekriminalizálása (nem feltétéenül alapjogi, hanem büntetőpolitikai érvek alapján), ahogyan az történt számos más országban14.

 

Közéleti szereplők

A Ptk. normaszövege ugyan rendelkezik15 a közéleti szereplők személyiségi jogainak korlátozhatóságáról a közügyek szabad vitatását biztosító alapjogok javára, ám ez a kategória nem esik egybe az alapjogi igazolásban használt közhatalom-gyakorló és közfeladatot ellátó személyek csoportjával. Közéleti szereplő minden olyan természetes személy, aki a saját döntésének következményeként kilép a magánszférájából, és részt vesz a közügyek megvitatásának nyilvános terében. Ezen tudatos döntésének következtében veszít a magánembereknek járó személyiségi jogi védelemből, közéleti magatartásával összefüggésben alacsonyabb jogi védelmi szintre jogosult.

Az Alkotmánybíróság gyakorlatában némiképp differenciált a kép, jellemzően elkülönülnek egymástól a közszereplők és a közhatalmat gyakorlók, bár a két csoport szélesebb tűrési kötelezettségének megalapozása nem válik el élesen egymástól. A közhatalmat gyakorlók kiemelt büntetőjogi védelmét a 36/1994. (VI. 24.) AB határozatban (a továbbiakban: Abh.) vizsgálta az Alkotmánybíróság. Ebben a határozatban megállapította, hogy nem ellentétes az alkotmánnyal a hatóság vagy hivatalos személy becsületének vagy jó hírnevének büntetőjogi védelme. A határozat leszögezi, hogy a közszereplő politikusok és közhatalmat gyakorló személyek magánszférája szűkebb, mint a magánembereké, és nyilvános tevékenységükkel kapcsolatban több kritikát kell eltűrniük, mint másoknak.

A közhatalom gyakorlóinak szűkebb magánszférája jelenik meg az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) gyakorlatában is, ahol már kimunkáltabb a különbségtétel a a személyi körök között. Egyrészt az EJEB leszögezi, hogy a hatalom gyakorlóinak pozíciója önuralmat követel tőlük a becsületsértési és rágalmazási eljárások megindításának tekintetében. Különösen igaz ez abban az esetben, ha lehetőségük is van arra, hogy az őket érő kritikára nyilvánosan válaszoljanak16. Az EJEB kimondta a Dichand and Others v. Austria ügyben, hogy az Európai Emberi Jogi Egyezmény 10. cikke nem enged meg széles körű korlátozást a politikai véleménynyilvánítás vagy a közügyeket érintő vita esetében17. A hatalom gyakorlói tevékenységük során élesebb kritikát is kötelesek elviselni, mint a magánemberek. Ez nem jelenti azt, hogy az ő jó hírnevük ne élvezne védelmet, különösen, ha nem hivatalukkal összefüggő tevékenységüket érinti a kritika. Ám amikor a bíróságok az ő jogaikat védik, mindig figyelemmel kell lenniük a szólásszabadság és a vita társadalmi funkciójára18.

Az EJEB gyakorlatában különböző megítélés alá esnek a közhatalmat megtestesítő személyek, a közszereplők és a magánszemélyek. Ha valaki közhatalmat gyakorló, az államot képviselő személy, akkor ahhoz a csoporthoz tartozik, amelynek tagjai tevékenységükkel kapcsolatban a legszélesebb kritika tűrésére kötelezettek. Olyan állítások esetében sem hivatkozhatnak a személyiségvédelemre, amelyek egy közszereplő – de közhatalmat nem gyakorló – politikus esetében már nem tartoznának a véleménynyilvánítás szabadságának körébe19. A közszereplőknek pedig több kritikát kell elviselniük, mint a magánszemélyeknek.

A közszereplés tehát nem jár az alapjogi jogalanyiság elvesztésével, a közszereplői minőséget a bíróságok az alapjogi teszt egy későbbi szintjén, az arányosság megítélésekor veszik figyelembe. Fontos különbségtétel, hogy a közhatalom-gyakorló és közfeladatot ellátó, az államot megtestesítő személyek nem szükségképpen közszereplők. Bár a magas állami tisztséget betöltő személyek jellemzően vállalnak közéleti szereplést – ilyenek az országgyűlési képviselők, kormánytagok – de a polgárral szemben az államot mindennapi életviszonyokban megtestesítő közhatalmi tisztséget betöltő személyek nem feltétlenül vállalnak közéleti szereplést a szó klasszikus értelmében.

Tipikus példája a nem közszereplő közhatalom-gyakorlónak az intézkedő rendőr, aki a polgár számára az állami hatalom egyik legkézzelfoghatóbb megtestesítője, a következetes polgári jogi ítélkezési gyakorlat szerint azonban nem közszereplő, így nem köteles fokozottan tűrni a kritikát. Éppen ezért a Ptk. jelenlegi szabályozási koncepciója elégtelen garanciákat biztosít ahhoz, hogy a közügyek megvitatása valóban szabad lehessen20.

 

Szabályozási javaslat

Olyan szabályozási konstrukció következik tehát a fentiekből, ami differenciáltan kezeli a közszereplők, a közhatalom-gyakorlók és a közfeladatot ellátók becsületének és jóhírnevének szakjogági védelmét a szólásszabadságukat gyakorlókkal szemben. Alapjogi jogalanyiság hiányában a közhatalom-gyakorlók ilyen minőségükben nem lehetnek jogosultak ilyen eljárások megindítására. Ez nem jelenti azt, hogy magánemberi minőségükben, magánszférájuk védelmében nem léphetnek fel jogaik védelmében, hiszen az ő személyiségüknek is marad egy olyan magja, ami a nyilvánosság számára nem hozzáférhető és nem kritizálható. Ennek a magszemélyiségnek a tartalma azonban esetről-esetre változik, függ a közhatalom-gyakorlás vagy a közfeladat típusától és a személy esetleges további közszerepléseitől21.

Abban az esetben, ha a közhatalom-gyakorlókat illetve közfeladatot ellátókat nem a polgárok oldaláról éri kritika, hanem más állami szereplők részéről, akkor jogosultak lehetnek a személyiségi jogaik védelmére. Le kell szögezni, hogy abban az esetben, ha egyik állami, közhatalmi szereplő kritikát fogalmaz meg egy másik, hasonló helyzetben lévő szereplővel kapcsolatban, akkor bár látszólag egy politikai vitát látunk, de valójában nincs alapjog-gyakorlás22.

Ezzel szemben a közszereplők továbbra is jogosultak kell, hogy legyenek a becsületüket és jóhírnevüket védő eljárások megindítására, az ő közszereplő státuszukat a bíróságoknak a jogsérelem megállapításánál kell figyelembe venniük, ekkor lép be a jogvitába az a tényező, hogy nekik több kritkát kell tűrnük az átlagemberekhez képest.

A fentiekből nem következik kényszerűen a rágalmazás és a becsületsértés dekriminalizálása, hiszen a politikai beszéd szabadságát igazoló érvekkel ez a jogalkotói döntés nem igazolható. A jogalkotó viszont köteles olyan törvényt hozni, ami nem teszi lehetővé a közhatalom-gyakorlók és közfeladatot ellátók számára, hogy ilyen büntetőeljárásokban magánvádlóként részt vegyenek, mi több, a hatályos szabályozás alapján az ő esetükben az állam vegye át a vádképviseletet.

Egy jövőbeni dekriminalizálást követően a polgári bíróságok feladatává válik a fenti dogmatika alapján egy olyan ítélkezési gyakorlat kialakítása, amely egyidejűleg garantálja a szabad szóláshoz való jog és az emberi méltósághoz való jog és annak polgári jogi részjogosultságainak érvényesülését. Mivel azonban a fenti érvek megjelenése a polgári eljárásokban is esetleges, ezért jogalkalmazói lépésre van szükség ahhoz, hogy a közhatalom-gyakorlók és közfeladatot ellátók jogalanyiságának kérdése egyértelművé váljon.

(1) A véleménynyilvánítás szabadsága a kommunikációs jogok anyajoga. Ez a jogcsalád teszi lehetővé, hogy a polgár a politikai közösség részese lehessen, kifejezhesse a véleményét és részt vegyen a közéleti vitákban, ezért a véleménynyilvánítás szabadsága kitüntetett védelmet kell, hogy élvezzen egy demokratikus társadalomban. 30/1992. (V. 26.) AB határozat.
(2) 36/1994. (VI. 24.) AB határozat.
(3) Ez a gondolat a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatában is megjelenik, a 13/2014. (IV. 18.) AB határozat idézi az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának Lamont v. Postmaster General, 381 U.S. 301 (1965) döntését.
(4) A Btk. büntetni rendeli a becsület csorbítására alkalmas hamis hang- vagy képfelvétel készítése és a becsület csorbítására alkalmas hamis hang- vagy képfelvétel nyilvánosságra hozatala című tényállásokat is, ám ezen cselekmények gyakorlatilag a rágalmazás speciális eseteinek tekinthetők, így a rágalmazásról elmondottak ezen tényállásokra is érvényesek.
(5) Közhatalom-gyakorló minden olyan személy, aki állami hivatalt tölt be, és hivatalos eljárásaiban az államot képviselve közhatalmi jogosítványai vannak. Ebbe a csoportba számos állami tisztségviselő tartozik, és a kategóri átível a különböző hatalmi ágakon, hiszen egyaránt közhatalom-gyakorló a rendőr, a bíró és az országgyűlési képviselő.
(6) Közfeladatot lát el minden olyan személy, aki az állami szférában tevékenykedve, állami feladatot lát el, de nem gyakorol közhatalmat. Tipikusan ilyen az állami iskola tanára és az állami kórház orvosa.
(7) Az alkotmányos emberi jogoknak a magánjogban betöltött szerepét illetően lásd elsősorban: Aharon Barak: Constitutional Human Rights and Private Law. In: Daniel Friedmann, Daphne Barak-Erez (szerk.): Human Rights in Private Law, Oxford – Portland Oregon, Hart Publishing, 2001. 25. o.
(8) 30/1992. (V. 26.) AB határozat.
(9) Az országgyűlési képviselők például részt vesznek a törvényalkotási folyamatban vagy éppen mentelmi joggal rendelkeznek. Ezek a jogosultságok nem illetik meg a magánembereket, hanem a képviselői megbízatással, a közhatalmi státusszal járnak együtt, a politikusokat sem személyükben, hanem hivataluknál fogva illetik meg.
(10) Az Alkotmánybíróság hasonló érvek mentén utasította vissza egy közhatalmi szerv, a Nemzeti Adó- és Vámhivatal alkotmányjogi panaszát a 3307/2012. (XI. 12.) AB végzésben, amiben kimondta, hogy állami szerv nem lehet az alaptörvényben biztosított jog alanya, még akkor sem, ha jogi személy. Ugyanígy a 23/2009. (III. 6.) AB határozat kimondta, hogy “közhatalami jogosítványokkal felruházott állami szervnek nincs az államhatalommal szemben garanciákat jelentő olyan alkotmányos joga, amely feljogosítja az alkotmányjogi panasz előterjesztésére”.
(11) Lásd még erről Somody Bernadette, Szabó Máté Dániel, Vissy Beatrix: Az Alapjogi bíráskodás kézikönyve, Budapest – HVG Orac, 2013, 87-99. o.
(12) Éppen ezért ez az írás nem foglal állást abban a kérdésben, hogy a rágalmazás és a becsületsértés büntetőjogi tényállásainak teljes kiiktatása a jogrendszerből üvdözlendő-e.
(13) Hasonló szabályozás figyelhető meg Bosznia-Hercegovinában. (http://unpan1.un.org/intradoc/groups/public/documents/untc/unpan017549.pdf 5. §)
(14) Az európai országok közül a közelmúltban dekriminalizált az Egyesült Királyság, Horvátország és Montenegró.
(15) A Ptk. normaszövegét megvizsgálta az Alkotmánybíróság a 7/2014. (III. 7.) AB határozatban. Ebben az Alktománybíróság megismételte azt az állsápontját, miszerint a közszereplők tűrési kötelezettsége jóval magasabb kell, hogy legyen, szélesebb beavatkozást kötelesek elviselni a magánszférájukba, mint a magánemberek.
(16) Incal v. Turkey, judgment of 9 June 1998, Reports of Judgments and Decisions 1998-IV, pp. 1567-68, § 54, és Castells v. Spain, judgment of 23 April 1992, Series A no. 236
(17) Dichand and Others v. Austria, no. 29271/95, § 38
(18) Lingens v. Austria judgment of 8 June 1986, Series A no. 103, p. 26, § 42; Oberschlick v. Austria judgment of 23 May 1991, Series A no. 204, p. 26, § 59
(19) Incal v. Turkey, judgment of 9 June 1998, Reports of Judgments and Decisions 1998-IV, pp. 1567-68, § 54, és Castells v. Spain, judgment of 23 April 1992, Series A no. 236,, pp. 23-24, § 46
(20) Klasszikusan ilyen ügytípusba tartoznak az eljáró rendőrről felvétel készítése és a felvétel közzététele körüli jogviták. Lásd erről a 28/2014. (IX. 29.) AB határozatot és a Kúria 1/2015.
(21) Azok a politikusok, akik a politikai haszon reményében kinyitják a magánéletüket, beszámolnak a magánszférájuk egyes részleteiről a nyilvánosság előtt, később nem hivatkozhatnak a magánszféra sérthetetlenségére, amikor a magánéletük általuk nyilvánosságra hozott részeihez kapcsolódóan éri őket nyilvános kritika.
(22)Abban az esetben, ha például egy miniszter hamis állításokat közöl a hierarhikusan alárendelt szerv dolgozóiról, akkor ezek az egyébként közhatalmat gyakorló vagy közfeladatot ellátó személyek joggal használhatják a polgári jogi személyiségvédelem eszközeit.